A pubertás időszaka, az első gyermek megszületése, az idősödés beköszönte mind olyan helyzetek, amelyek változást hoznak és új szemléletmódot kívánnak meg tőlünk. Hogyan tudjuk ezeket a krízishelyzeteket önmagunk építésére felhasználni?

„Ami életünkből letelt, az a halál birtoka.”

Hangos utca, dudálás, mobiltelefonok csörömpölése, veszekedés, túlszervezett privát és hivatali élet –határozza meg mindennapjainkat. Nincs időnk arra, hogy a kedves pillanatokat kiélvezzük, problémáinkat megéljük és feldolgozzuk.

A hirtelen iparosodás során a metropolisok létrejöttével összezsúfolódott a népesség, és elvesztette természet adta életritmusát. Átvettük a gépek ritmusát: mi is mindig teljes energia-bedobással, magas hatásfokon akarunk dolgozni, mint egy gép. Nem lehetnek hullámvölgyeink, természetes pihenőfázisaink: Éljen a teljesítmény! – ez az új kor jelszava. A megfelelő teljesítményért pedig azt kapjuk, ami társadalmunk mozgatórugója és célja: hatalmat és pénzt.

A hajsza közepette elfelejtünk álmodozni, örülni. Az ember természetes lelki fejlődésével, élete fordulópontjaival senki sem törődik.

A megfoganáskor még nem számít embernek a kis jövevény, majd megszületését természetesnek feltüntetve taníttatjuk, és sokszor agyonhajszoljuk, elraboljuk gyermekkorát. Pubertás időszakát nagyvonalúan átugorjuk, egyre nagyobb teljesítményeket várunk tőle, és versenyszellemben eddzük a testét, lelkét. Az „éretlen gyermekek” szinte sohasem nőnek fel igazán, felnőttkoruk nagy részét koloncként gyakran szüleikkel töltik. Majd mire azok megöregedtek, eltűnnek számukra mind anyagi, mind lelki szempontból. A házasság sokszor esetleges választásokon alapul, megszokáson, s egyre többen maradnak önként egyedül. A stresszelt, elégedetlen házaspárok pedig továbbörökítik rossz családmodelljüket.

A munka ma már nem hivatás, hanem „munkahely” - ezért nem ad örömet, megelégedettség-érzést. A változó korban járó hölgyek hormonkészítményekkel enyhítik klimaxos tüneteiket és próbálják azzal megőrizni lányos fiatalságukat, a férfiak pedig gőzerővel semmibe veszik ezt a kort, fiatal kedvesek vagy új asszonyok oldalán lejtve. Az öregedést addig toljuk ki, amíg lehet: segítségül hívjuk a sebészt és a gyógyszerészt egyaránt. A hatalmas hajsza végén pedig a halál nem egy elégedett, megbékélt, békés életet élő embert talál.

„Egy a törvény: nincs halandó, ki az életet baj nélkül éli végig, bárhol él.”

Ha a nagyobb változásokat nem tudjuk rendesen megélni, akkor hogyan is dolgoznánk fel a kisebb problémákat? Társadalmunk hozzászoktatott minket ahhoz, hogy minden megoldható, megvehető, elkenhető... Pedig aki elfelejt örülni és bánkódni, az állandó kríziseket él meg, mert felértékeli a háziállat halálát, a csőrepedést és a munkahelyváltást is! Ahelyett, hogy teljes mélységében átélnénk az elkerülhetetlen, szomorú fordulópontokat az életben, és így koncentrálnánk az energiát egy-egy nagyon rosszra, kollektívan belesüppedünk a stresszes, problémás mindennapokba. Rossz taktika ez – mondják a szociológusok és pszichológusok. „Az élet tanít meg elviselni az életet.”

KRÍZIS – VESZÉLY ÉS ESÉLY

A krízis görög szó, többek között „választást” is jelent. A krízis kínai jele is többértelmű: azonos a lehetőség és a veszély jelével. A krízis elsősorban valami olyan negatív dolog, amelyet igyekszünk kikerülni, pedig sokszor a krízis a gyógyulás első lépése lehet. Nem véletlen, hogy az orvosi nyelvben fordulópontot jelent a beteg kórisméjében. Ez a pont pozitív és negatív út kezdetét is jelentheti, rajtunk is múlik, merre haladunk tovább.

A betegség is ilyen: testi jelzés, melyből vagy feltör a gyógyulni és élni akarás, vagy – ha nem akarunk szembenézni az igazsággal – tudatalattinkba száműzzük a többi problémánkhoz. Nem vesszük észre, hogy ilyenkor csak szaporítjuk a gondjainkat, melyek hatalmas örvénnyé nőve magukkal rántják életünket, de legalábbis egyre tragikusabb jelzéseket adnak majd.

Ha tudatalattinkba tesszük át a gondokat, hatalmas szakadék keletkezik testünk és lelkünk között Ha már elviselhetetlen a helyzet szervezetünk számára, akkor önvédelemből újabb vészjelzést ad nekünk: megbetegszünk vagy más jellegű krízishelyzetbe kerülünk, melynél újra megkapjuk a választás lehetőségét: esély vagy veszély?

„Az életednek nyugalmat hódítottál? Ez több, mint birodalmakat és városokat hódítani. Az ember legragyogóbb remekműve a helyes élet.”

Az ezoterikus filozófia szerint mindenkinek küldetése van a földön, melynek az „előre kiosztott” feladatokon keresztül kell megfelelnie. Ha nagyon eltér a szabályoktól, önműködő mechanizmusok húzzák vissza a kijelölt útra. A korrekció annál kevésbé fájdalmas, minél nyitottabban állunk szembe a változásokkal. Aki optimistán azt gondolja, minden rossz a jó kezdete, a helyes útra lép, és gyakran kovácsol tőkét rossz tapasztalataiból. Az önismeret nagyon fontos tényező, ami nem állandó önboncolgatást jelent, inkább hibáink felismerését és életünk kézben tartásának szándékát.

BIZALOM – AZ ÉLET ADTA HITEL

Már az anyaméhben egész életünkre kiható tapasztalatokat szerzünk, melyeknél a legfontosabb az ősi bizalom. Ha nem tud hinni embertársaiban és önmagában, nehezen fog boldogulni az életben. Minden anya köteles tehát már a fogantatástól felelősséget vállalni születendő magzatáért. A viharos életmód, az ajzószerek éppen úgy labilissá teszik a magzatot, mint a gyermek tudat alatti eltaszítása egy nem kívánt terhesség során, vagy a megkísérelt abortusz. A gyermeknek az élnivágyására van szüksége a születéshez, amely alapvetően traumatikus élmény. Csak a testileg-lelkileg fejlett csecsemő dolgozza fel pozitívan a születést. A labilitás koraszül(et)éshez, szervi problémákhoz és későbbi hibás problémamegoldó képességhez vezethet. Ha nem vigyázunk születendő gyermekünkre éppen úgy, mint a magunk egészségére, örök vesztest szülünk a világnak.

A veleszületett félelem energiája mindannyiszor a felszínre tör, amikor krízishelyzetbe kerül majd a gyermek: a zárt terek éppen úgy fóbiássá tehetik, mint egy rossz osztályzat. Aki ilyen rossz kódrendszert hozott magával, annak a légzésterápia, a hipnózis és a kineziológia sokat segíthet.

„Hidd el, nem nagy bölcs, aki így szól: ’Most fogok élni.’ Élj te ma. Elkésett, élni ki holnap akar.”

A nemi érés folyamata az egyik legcsodálatosabb és legmisztikusabb folyamat. A természeti népek jól tudták, hogy ez nagy lelki teher az éppen hogy gyermekkorából kilépett fiatalnak, ezért rítusokkal, avatási szertartásokkal tették emlékezetessé és feldolgozhatóvá. Az avatás során a félelem és a katarzis nagy szerepet kapott, az érzelmeket nem kellett elnyomni. Nem így a civilizációban: a pubertást nem tekintjük fordulópontnak, és elfelejtjük a serdülőt bevezetni a felnőttek világába. Magára hagyjuk problémáival, de korlátozzuk szabadságában. Ebben a legtöbb felnőtt vétlen: maga sem esett át semmiféle „szertartáson”, amikor felfoghatta, milyen új életszakaszba lép. A rítusok pótlékaként sok fiatal az extremitásba menekül, „maximumon” él. A sárkányrepülés, a bungee-jumping, a kábítószer, a lézerdiszkó lép a közösség ünnepléseinek helyébe. Csakhogy a veszélyes erőpróbák nem pótolják a rítusokat – éppen hogy elnyomják a természetes reakciókat, melyek besodródnak a többi probléma mellé, a fiatal tudatalattijába. Mivel egyre ügyesebbé és felnőttebbé válik a fiatalember, egyre inkább keresi az újat, izgatót, de egyre kevesebb dolog elégíti ki. Az ilyen életmód veszélyessé válik, nemcsak azért, mert a kriminalizmus irányába is vezethet, hanem azért is, mert az állandó magas adrenalinszint függővé tesz. Az ideálok hiánya gyakran a virtuális világba, szektákba vagy bandákba taszítja az élet értelmét kereső fiatalt. A nőknél a felnőtté válás szakasza egyszerűbb lehet a terhesség által, mert ez önmagában is jelentős fordulópont.

Alapvetően azonban nagyon fontos a szülők hozzáállása: a pubertás a lázadás kora. A gyerek magára hagyása, szabadon engedése azonban ugyanolyan negatív, mint ha teljesen magunkhoz láncoljuk, és korlátozzuk természetes szabadságvágyát. A pubertáskorban lévő gyerekünket elsősorban segítenünk kell, és nagyon kell szeretnünk! Próbáljuk megérteni problémáit, s ha mesélni akar, hallgassuk meg. Ne felsőbbségeskedjünk, hiszen a biológiai éréssel egyidőben lelke is háborog. Keresi helyét a felnőtt társadalomban, miközben félig még gyerek: segítsük hát apró beavatási szertartásokkal, beszéljük meg a gondokat (és esetleg állítsunk fel törvényeket, melyek ezentúl rá is vonatkoznak, mint felnőttre – cserébe a több önállóságért.

„Békés élet – hosszú élet. Ha élni akarsz, hagyj másokat is élni.”

Akinek rosszul sikerült a felnőtté válása, később még feloldhatja a negatív energiákat, ha például korábban abbahagyott munkáit/tanulmányait mégis befejezi, kibékül ellenségeivel/szülőjével, szívére hallgatva felmond/elköltözik/elválik, azaz bármi olyat tesz, melyhez nagy erőbedobás és lelkierő kell.

Szűr Krisztina