VI. rész – Régi magyar falusi lakodalmak

Mi is jut eszünkbe, ha kimondjuk a szót: Magyarország? Végtelenbe elterülő puszták, lustán legelésző szürkemarhacsordák, tájon vadul átrohanó ménes, gémeskút, nádtetős vályogházak, szénaboglyák, matyómintás, fodros ruhák és buggyos ujjú ingek. A természetesség és a béke idilli képe. De amint lemegy a nap, kezdődnek a hangos mulatozások, tivornyák, eszem-iszomok és dínom-dánomok – amit másnap persze követ a macskajaj és a szánom-bánom. Hát így mulat a magyar. Az esküvőknél – pontosabban szólva lagziknál –, pedig ez az ihaj-csuhaj bizony, több napig is eltart.

Köztudott, hogy maga az „esküvő” szó a házasulandó pár esküjére utal. A régi magyar nyelvben azonban ezt „hitnek” vagy „hitlésnek” is hívták! A menyegzőket általában ősszel, betakarítás és szüret után tartották illetve farsangkor. Az eljegyzés és az esküvő között, az illem szerint, minimum egy évnek kellett eltelnie.

Az esküvő reggelén a vőlegénynek ki kellett kérnie a menyasszonyt a lány szüleitől. Több helyen szokás volt, hogy előbb egy nyomoréknak feltüntetett, nevetséges ruhába öltöztetett asszonyt vezettek elő, majd két nyoszolyólányt és végül, csak harmadikként jött elő a menyasszony. Az arát a vőfély búcsúztatta a háztól. Mindezek után a nászmenet és a nászpár együtt indul el a templomba, ahol a pap összeesketi őket. Néhol a menyasszony a templomból kijövet megfutamodik, és a vőlegény vőfélyének kell elkapnia és hazavinnie, hogy aztán ott hét lakat alatt őrizzék a vőlegény érkezéséig.

A vőlegény és a menyasszony külön-külön hazamegy ebédelni a családhoz. Később a vőlegény követeket küld a lány házához, akik majd elviszik őt hozzá. Van, hogy a szülők addig nem adják ki a leányukat, amíg a vőlegény meg nem jelenik, és akkor is három lefátyolozott nő közül kell eltalálnia a menyasszonyát. (Vajon mi történik, ha nem találja el? Majd biztos jön az anyós a fakanállal – ajaj). A vőlegény házában az ara egy sor beavatási ceremónián vesz részt, aminek végén ő is családtaggá válik (meggyújtanak egy fáklyát a tűzhelyről, és körül kell vele járnia a házat, avagy át kell ölelnie a kemencét stb.).

Este kerül sor az esküvői vacsorára, azaz a lakomára. Tehát a vigadozás, mulatozás, zenélés és táncolás tetőfoka. Sokáig tartotta magát a lakodalmi sátor hagyománya. Ezt gerendákból és ponyvákból építették fel, aztán a lakodalmas házat pedig feldíszítették és zöld ágakból kaput építettek. A zöld ágak a természet megújulását, a termékenységet és  a védelmet jelképezték. A lakodalmi kalácsot szintén ezekkel díszítették – ebből mindenkinek kellett, hogy jusson, még nem jelen lévő családtagoknak is, vagy a falusiaknak, akik ugyan nem voltak meghívva, mégis jelen voltak az esküvőn („hívatlanok”).

A vacsora során több különböző táncot is lejtenek. Magát az étkezést a tejbekása, avagy a ház gazdasszonyának „kása tánca” zárta le. Ennek során a gazdasszony pólyával bekötötte az egyik kezét, a másikban pedig fakanalat tartva jajveszékelve végigjárta a vendégeket. Eközben a vőfély mellette magyarázta, hogy főzés közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz kell a pénz. Így gyűjtötte be a kásapénzt a násznéptől. Másik tánc a „párnás tánc”, amit a násznép egy tagja feje fölé tartott párnával jár, amit a választottja elé dob, rátérdelnek és megcsókolják egymást. Éjfélkor pedig sor került a menyasszony, avagy menyecske táncra. Menyasszonyként eltáncolja az utolsó táncát, majd éjfélkor felölti a piros menyecske ruhát, és abban is táncol egyet. Ezzel mutatja, hogy férjes asszonnyá vált. Néhol pedig a vendégeknek egy vidám tagja, kiparodizálván az ara táncait, menyasszonyi ruhát ölt. Ez a bolond menyasszony vagy maskarás menyasszony szokása.

Az estét két főbb motívum zárja le. Előbb az úgynevezett „kontyolás”, amikor az idős asszonyok kontyot fésülnek a menyasszony hajából és ráteszik az asszonyi főkötőt. Szó szerint bekötik a fejét. Az ara eközben eljátszotta, hogy nem akar asszonnyá válni. Végül pedig következett a „menyasszonyfektetés” avagy „elhálás”. Az ifjú párt ünnepélyes keretek között elzárják egy külön helyiségbe (általában a padlásra), hogy megtörténhessen a nászéjszaka. A vendégek valamilyen hangot adó tárgyat raknak a nászágyba, egyrészt, hogy megakadályozzák, másrészt, hogy jót mulatozzanak rajta. Az elhálás után szokás volt, hogy a menyasszony szüzességét bizonyító véres lepedőt közszemlére tették. Ha ez utóbbi nem nyert bizonyságot, akkor a vőlegény családja kártérítést követelhetett és nagy szégyen volt a lányra nézve is. A lakodalom legvégén általában a násznagy földhöz vág egy cserépedényt, miközben azt mondja: „agyonütöm a lagzit!” Természetesen még ezek után is vannak vendégek, akik nem akarják abba hagyni a vigadozást, így felszolgálták a „takarodólevest” avagy a „vendégűző ételt”, majd az asszonyok kásáskanállal döfködik kifelé a még mindig túl aktív vendégeket.